’56, Kanada, Magyarország és II. Rákóczi Ferenc Alapítvány

Hogyan köthetőek össze a címszavak? Nos, az első három nagyon egyszerű, hiszen 1956-ban rengeteg magyar állampolgár menekült el hazájából, hogy új otthonra és új hazára leljen! Mintegy 200 ezer emberről van itt szó, ami - lássuk be - nem kevés, sőt! Sokan Kanadába menekültek, hogy ott találjanak békét, munkát, szabadságot!

Hogyan köthetőek össze a címszavak? Nos, az első három nagyon egyszerű, hiszen 1956-ban rengeteg magyar állampolgár menekült el hazájából, hogy új otthonra és új hazára leljen! Mintegy 200 ezer emberről van itt szó, ami - lássuk be - nem kevés, sőt! Sokan Kanadába menekültek, hogy ott találjanak békét, munkát, szabadságot!

 

Abba a Kanadába, ahol szívesen fogadták őket; abba a Kanadába, ahol már akkor is laktak magyar bevándorlók; abba a Kanadába, ahol a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány működik. És itt megtaláltuk az utolsó címszó kapcsolódási pontját az első hároméval.

         Persze az alapítvány 1956-ban még nem működött, tehát ebben az értelemben nem köthetjük egymáshoz a fenn említett szavakat. Ugyanakkor ezen alapítvány hathatós segítségével jöhetett létre az a momentum, aminek a kapcsán most írok pár sort. Mindannyian tudjuk, hogy melyik alapítványról beszélek: a mi alapítványunkról, melynek annyit köszönhetünk.

 

S hogy mi volt az a momentum, amiről megemlékezem pár sorban? Nos, pár nappal ezelőtt november 27-én emlékkövet avattak Budapesten. Ez önmagában nem lenne olyan egetrengetően nagy hír, aznap volt más szoboravatás is Budapesten. Ám minket igencsak szorosan érint, hiszen szervesen kapcsolódtunk eme eseményhez. Kanada főkormányzó asszonya ugyanis felavatott egy emlékkövet (pontosabban hármat, mert három különböző nyelven írt tábláról van szó). Egy emlékkövet, mely arra hivatott emlékeztetni a jelen emberét, hogy mennyire nagyszerű tettet vitt véghez Kanada. Egy emlékkövet, mely a II.Rákóczi Ferenc Alapítvány támogatásával készülhetett el.

 

Tényleg nagyszerű tettről beszélhetünk, hisz e nyitott ország nem kevesebb, mint 37 ezer magyar bevándorlót – menekültet fogadott be, és fogadott el. Azonban ezen emlékkő azt is az eszünkbe juttatja, hogy milyen rezsim, milyen világ volt Magyarországon, és milyen szerencsések vagyunk mi: mai fiatalok, hogy már mindezt nem érhettük meg.

 

Nos, azon a „kanadai reggelen”, ahogy Kanada magyarországi nagykövete nevezte - a csípős időre utalva - Michaelle Jean főkormányzóasszony felavatta az emlékövet. A felavatáson beszédet mondott még Demszky Gábor Budapest főpolgármestere, Tom Dienstmann ’56-os menekült, valamint Kanada magyarországi nagykövete Guimond Pierre.

 

Michaelle Jean főkormányzóasszony ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy a kanadaiakat mélyen megrendítette az országukba érkező magyarok sorsa, ezért a szolidaritás szellemében tárt karokkal várták őket. Az ottani kormány különleges intézkedésekkel segítette a menekülteket, hajókat és különrepülőket is indítottak Bécsből. A menekültek újra megtalálták a szabadságot, kulturális örökségükkel gazdagították a befogadó országot, és hozzásegítették Kanadát ahhoz, hogy a világ egyik legvirágzóbb állama legyen. „A magyar nép tragédiája mélyen megérintette a kanadaiakat, és tárt karokkal fogadták a magyarokat, akiknek az egyetlen hibájuk az volt, hogy szabadon akartak élni” – mondta Michaelle Jean.

 

Demszky Gábor főpolgármester megköszönte a főkormányzónak, hogy Kanada otthont adott a magyaroknak, akik identitásukat megőrizve találtak új hazára. Akaraterejükkel, teljesítményükkel kivívták mindkét hazájuk csodálatát.

 

Majd Tom Diestmann beszélt, aki többek közt ezt nyilatkozta: “Számomra ez a lehetőség jelentette iskoláimat, sportkarrieremet, hogy sportigazgatója lehettem a montrealiolimpiai játékoknak, és esélyt, hogy családot alapítsak!”

 

Az emlékkő felavatása után Guimond Pierre külön szót kért, és kiemelte az alapitvány szerepét, igy minden szem ránk szegeződött. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy szólhattunk pár szót az alapitványról, megköszönhettük a lehetőséget, és kezet foghattunk a főkormányzóasszonnyal. Őexelenciája érdekődve hallgatta az alapitvány munkájáról szóló beszámolót, majd megköszönte az alapitványnak a jelentős segitséget. Ezek után egy csokrot adtunk a főkormánzónak, majd jöhetett afényképezkedés.

 

S hogy kik voltakazok a szerencsések, akik ott lehettek eme jeles eseményen? Nos, lássuk a névsort: Drenyovszky Andrea, Hernádi Zsolt, Lakatos Sanyi bácsi, Léka István,Potyondi Ákos, Princzel János és Turi Gréta.

 

Zárszóul csak annyit irnék, hogy KÖSZÖNJÜK!!!

 

Köszönjük Kannadának, hogy annak idején ilyen nagylelkű volt; köszönjük Michaelle Jeanfőkormányzóasszonznak, hogy eljött, és jelenlétével megtisztelte ezen eseményt;köszönjük az alapitványnak, hogy a segitségével létrejöhetett ezen emlékkő. Úgy gondolom, hogy ezeket  a köszöneteket minden ember nevében nyugodtan leirhatom.

Végül külön megköszönném igy hetünk nevében az alapitványnak, hogy részei lehettünk eme fennkölt és nagyszerű eseménynek!

 

István :)