Üzenet az Alapítvány elnök asszonyától, Dr. Papp-Aykler Zsuzsától

Aggodalommal követjük az ukrajnai eseményeket, különösen Kárpátalján.

Sajnos senki sem tudja, hogy meddig tart ez a háborús helyzet. Már több kárpátaljai Rákóczistól kaptuk a híreket, hogy vége a nyugalomnak és hogy érezhető a félelem és a feszültség. Ezért nagyon fontosnak tartom azt, hogy ebben a rendkívüli helyzetben egy szeretetteljes üzenetet küldjünk a kárpátaljai Rákóczisok részére, hogy tudják azt, hogy számíthatnak ránk.

Most még nem látjuk tisztán, hogy miben és hogyan tudunk segíteni. Így egy támogató üzenetet küldünk Mindannyiótoknak a Rákóczi Alapítvány vezetőségétől, saját nevemben és minden egyes kedves támogatónktól.

Ennek az üzenetnek a fő lényeg az, hogy ott vagyunk Veletek lélekben, nem vagytok egyedül. Minden gondolatunk Veletek van ebben a félelmet keltő és kilátástalan helyzetben.

Emlékszem jól, amikor az első csoport jött Kárpátaljáról a Mozgótáborba 1994-ben. Láthatólag nagyon csendes, visszafogott társaság volt, nem tudták pontosan, hogy hová jönnek. Később személyesen megismerkedtem minden egyes résztvevővel és ők is a más régiókból származó fiatalokkal. Ennek köszönhetően lassan felszabadultak és a több hetes tábor végén könnyes szemmel búcsúztak. Felemelő volt velük lenni, különlegesen értékes fiatal hölgyek és férfiak.

Hallottam nagyapám élettörténetéből, hogy mennyire nehéz sorsuk volt mindig a kárpátaljai magyaroknak. Nagyapám, Hokky Károly szenátor volt a prágai parlamentben, majd képviselő a magyar parlamentben. Tisztában volt a szovjet rendszer erőszakos és brutális kommunista rendszerével. Amikor bejöttek a szovjet csapatok, már a Malenkij Robota-val által terrorizálták a helybeli közösséget. Végigolvastam sok életrajzot, annak a nagyon sok bátor férfinek és nőnek, lelkésznek és papnak, közösségi vezetőnek, tanárnak a történeteit, akiket elvittek a gulág táborokba rabszolgamunkára.

Már az elején a szovjetek katonai vezetősége szervezett egy gyűlést, ahol a helybeli szervezetekkel megszavaztatták, hogy „Kárpátalja lakossága egyesülhessen a Kárpátok túloldalán élő ukrán néppel.” Nem volt más választás. Ez 1944. november elején történt. A terror folytatódott generációkon keresztül. Ennek ellenére, az ott élő magyarok görcsösen ragaszkodtak és ragaszkodnak kárpátaljai létükhöz.  Ahogy a Friss Hangok a Perifériában írja Svingola Genoveva:

„Van egy fájó pont mindannyiunk szívében. Egy seb, amit nap, mint nap feltépnek, megpiszkálnak és sosem fog begyógyulni, viszont megtanultunk együtt élni vele. Sőt, igazából ez tett minket olyanná, amilyenek ma vagyunk: mindent kibírók, mindent eltűrők, mindig felállók, túlélők. Mindeközben pedig mindent megélők, érzők, a pillanatot is megragadók. Egy-egy dalon egyszerre mosolygunk és sírunk, nagyon tudunk örülni és nagyon tudunk szeretni. Meglátjuk az élet csodáit, az aprókat, és a nagyokat is, mert mi máshogy látjuk a világot. Megtanultuk értékelni, ami a miénk, azt az apró földet, ami jutott nekünk. Vért izzadunk érte napról napra, de a miénk. A mi földünk, a mi nyelvünk, a mi kultúránk, a mi dalaink, a mi táncunk. A mi magyarságunk. Ezt senki nem veheti el tőlünk!”

Szívünkben, lelkünkben vagytok mindannyian, nagy hatást gyakoroltok és gyakoroltatok mindannyiunk életére. Veletek vagyunk, sok-sok szeretettel, dr. Papp Aykler Zsuzsa