Ukrajnában 36 napja háború van. Ezalatt a 36 nap alatt számos nehézséggel és kihívással kellett minden ukrajnai lakosnak szembenézni. Bár Kárpátalján nincsenek katonai események, a háború ide másként ért el. A kialakult helyzettel lassan megtanulnak együtt élni az ittmaradtak és ideérkezettek. A háborús időkben a tavasz első napsugarai meghozták a rügyező fákat, napfényes napokat. Az emberek kezdik a kerti munkálatokat, egyre többször mernek kilépni az utcákra, próbálják tenni mindennapjaikat ezekben a nem mindennapi időkben.
Ivánik István-Imre, 25 éves kárpátaljai ungvári lakossal beszélgettük. István szülővárosában, Ungváron végezte az egyetemet, magyar nyelv és irodalom szakon. Az ifjú nyelvész azonban nem tudott szakmájából megélni, hiába próbált. Szülőföldjéről viszont soha nem akart elköltözni. Jelenleg abból él amiből tud, pincérnek állt.
- Hogyan éli meg a háborút kárpátaljai magyar fiatalként?
Egy hónapja háborúban élünk. A háború nagyon szörnyű dolog és bár régiónkat területileg egy hónap elteltével a harcok nem érintik, de nap mint nap együtt élünk a következményeivel. Az első hét szörnyű volt. Nem tudtuk mire számítsunk. Mindenki fejében az volt, hogy itt úgy se lesz, ide úgy se ér el. Ha meg igen, akkor már nagy lesz a baj…
- A béke reményében nem akart külföldre menni?
Külföldre menni egyszer sem fordult meg a fejemben. Kárpátalja a hazám. Nem akartam elhagyni. Édesanyám fejében sem fordult meg a gondolat.
- Hogyan hat a háború a munkájára, mindennapjaira?
Mindennapjaira a munka terén nem hatott ki a háború. Ahogy előtte úgy most is munka van! A szirénák hangja viszont rémisztő, egyáltalán nem lehet hozzászokni. Főleg este, mikor a város utcái sötétbe borulnak. Jómagam is önkénteskedtem Ungváron. Mi a kaszonyi határra küldünk egy éjjel kb 150 emberre forró teát és levest. A legforgalmasabb gyüjtőponton napi szinten hatalmas mennyiségű ételt készítenek, hogy segíthessenek az ideutazóknak, ott is gyakran besegítek.
- Ungváron van a legtöbb menekült Kárpátalján. S mindennap többezrek érkeznek ide. Milyen szülővárosa közhangulata jelenleg?
Munkahelyem egy elosztópont mellett található. Minden nap látok menekülteket. Rengetegen vannak. Az első hullámok szörnyűek voltak. Ott azok a jómódú emberek voltak, akik először ide menekültek, majd gyorsan külföldre, mert volt még akkor lehetőségük. Utána jött a második hullám. Ezek azok az emberek, akik már igazi megszenvedői ennek a háborúnak. Otthonaikat elhagyva, egy-két dolgok, olykor semmit magával véve igyekeztek a remény felé. Ungváron rengeteg ember lett. Ez tűnik fel elsőként. Vannak olyan ideutazók, akiknek semmijük nem maradt, de önkénteskednek. Tudják, hogy ők így segíthetnek.
- Milyen sorsokkal, történetekkel találkozott?
Elsőként ismerőseim és barátaim történetét osztanám meg, akik bár itt élnek, de ők a mohóság áldozatai lettek. Albérletükből szimplán bérlőjük közölte, hogy költözni kell, vagy olyan szinten emelte fel a havibérletet, hogy egyszerűen nem volt lehetőségük tovább fizetni. Találkoztam kijeviekkel, harkivból és ternopilból érkezett emberekkel. Nagyon ritka, hogy egész családostól érkeztek. Természetesen legtöbbször az édesapa ott maradtak. Voltak esetek amikor báttyak hiányoztak a családból. Szívszorító történeteket hallok nap mint nap, volt aki elmesélte, hogy a tv-ben látta, hogy szülőházát, melyet 3 generáción keresztül igyekeztek építeni, szépíteni, lebombázták. Jelenleg egyetlen dolgot akar mindenki: a háború végét!
A cikk a Kanadai Magyarság hetilap korábbi számában jelent meg.